Karunk oktatói - Frigyesi Tibor

Frigyesi Tibor művésztanár, az Ének-zenei tanszék munkatársa 2019. aug. 16-án Csokonai Vitéz Mihály-díjban részesült, ez alkalomból kérdeztük.

- Hogyan kerültél a Zenés Színpadhoz, és számodra miben változott a legtöbbet az évek során?

Tulajdonképpen ez merő véletlen. Volt egy iskolatársam, Gerenday Ágnes, akinek az édesapja, Gerenday Endre itt tanított az Ének tanszéken, és amikor 1979-ben bekerültem az Operaházba rendezőként, valahogy eszébe jutottam. Egy 3-4 szereplős kis Mozart egyfelvonásost próbált színpadra tenni, és kellett valaki, aki ezt rendezőileg irányítja (ő zenész volt elsősorban). Akkor még nem volt arról szó, hogy ez több évtizeden keresztül fennálló Zenés Színpad lesz, csak kérte a segítségemet. Abból a szereposztásból a két szoprán később nálunk az Operaházban énekesnő lett, a harmadik pedig, Éles István, színész-humorista. Így indult ez annak idején, aztán Bandi felkért, hogy csináljunk még egyet, meg még egyet, és kezdtek gyűlni a produkciók. Az volt az elve, hogy minőség és szakszerűség legyen a színpadtéren. Akkor színpadtechnika még nem nagyon volt, gyakorlatilag csillárfényben játszottunk mindent, de létrejöttek tisztességes, nagy létszámú előadások is – volt olyan, amit nem is itt adtunk elő, hanem a Vigadóban, egy komplett Kodály: Háry Jánost. A Hubay–Ránki–Vas: Egy szerelem három éjszakáját, a Donizetti: Csengőjét még vele csináltam, utána nyugdíjba vonult, és úgy tűnt, hogy megszűnik ez a Zenés Színpad.

Hogy ez ne történjék meg, mondta, hogy nézzek ki magamnak valakit a tanszékről, aki ennek a zenei vezetését elvállalná. Akkor volt itt tanársegéd Döbrössy János kolléga (most ő a tanszékvezető az Ének Tanszéken), aki nekem a Háryban például a férfikarba férfilétszám híján beállt énekelni. Láttam azt a magatartást, azt a mentalitást, amit ő képvisel, és azt mondtam, hogy ha valakivel, akkor vele tudom csinálni tovább. Így aztán ő átvette a zenei vezetését, én maradtam a művészeti vezetője és rendezője ennek a csapatnak, és elindultak a különböző produkciók, egyre inkább felfejlesztve a technikát is. Gyakorlatilag akkor semmi nem volt a színháztermen kívül, ami a színpad mélységét tekintve feleakkora volt, mint most. Az Operaházból szereztem plusz négy méter emelvényt, amit rá tudtam rakni előszínpadnak… Akkor még nem volt annyira népszerű a Zenés Színpad, mint most, úgyhogy ebből millió értekezletet hívtak össze, hogy akkor a Petrof zongorát le kell rakni 30 cetivel lejjebb, és sérül az oktatói-nevelői munka; érdekes mód nem sérült, minden működött. Szerencsém volt a vezetőséggel, akkor éppen Nagyszentpéteri Géza volt a dékán, akinek a fia nálunk volt balett-táncos. Azt mondta, hogy mi a probléma, arrébb rakjuk a zongorát, aztán jó napot kívánok. És ez így működött, és ahogy lerakosgattuk a különböző produkciókat az asztalra, egyre jobban fejlődött a technika, elkezdtek minket komolyan venni. Lámpaparkot tudtunk csinálni. A 200-as színházterem mögött van egy keskeny kis rész, ami hátulról két színpadi járást jelent. Arra fel kellett hívnom a figyelmet, hogy az nem elfekvő szakdolgozatok és kávégépek raktára, hanem színpadi feljáró. Egy-két év alatt csak visszanyertük a színpadnak, úgyhogy kezdett színházszagú lenni ez a történet.

Aztán művésztanárként bekerültem ide hivatalosan is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy legyen ez szakszerű, de akkor itt bizony színészmesterséget, zenés színész-mesterséget kell tanítani. Meggyőződésem, hogy a színészet gyakorlati pálya, én sok okosat el tudok mondani (vagy nem) erről a dologról, de konkrét szerepen keresztül tanulja meg mindenki azt, hogy mi is az a színház. Így aztán akik annak idején (akkor ez még főiskola volt) jelentkeztek erre a dologra, és elég őrültek voltak ahhoz, hogy ezt bevállalják. Sokan rögtön el is mentek, amikor mondtam, hogy az úgy nem működik, hogy heti két órában majd létrehozunk egy előadást, mert akkor hat év múlva van előadás körülbelül. Az bizony úgy megy, hogy hetente kétszer 4, 4 és fél, 5 órát itt vagyunk, dolgozunk és próbálunk. Elkezdtem őket rászoktatni arra is, hogy miután itt nincs műszak, nincs kisegítő személyzet, háttérművészek, bizony díszleteket kell pakolni, gyors változásban részt kell venni akár a főszereplőnek is egy előadásban. Ez nagyon jó volt arra, hogy jó szemléletet alakítsak ki a társulatban, és nem voltak kijelölt ügyeletes zsenik. Aki az egyik évben főszerepet játszott, az a következő darabban adott esetben 4-5 mondatos szerepet kapott, de ugyanúgy részese volt ennek a dolognak.

Azt nagyon fontosnak tartom, hogy a mesterségbeli tudást meg kell tanulni, ez volt az egyik feladatom. A másik az, hogy ez emberi tartást is jelentsen mindenkinél, hiszen áldozatvállalás van – lényegesen többet járnak be és csinálnak, mint amennyi egy aláírásért vagy egy indexbeli beírt jegyért kell. Muszáj volt, hogy egy szedett-vedett csapatból társulattá alakuljunk, és hitelesek legyünk. Gyönyörű a magyar nyelv, azt mondja, hogy hiteles, mi tartozik hozzá: szakszerűség, mesterségbeli tudás és a hit. És itt nem feltétlenül transzcendens értelemben értem, az se árt, de abban, amit csinálok, abban maximálisan hinni, a másikban, a partneremben (színészpartnerben, rendezőben) maximálisan megbízni, hogy egy nyelvet beszéljünk. Egyre jobb előadások tudtak megszületni, és letettünk valamit az asztalra, voltak bizonyítékai annak, hogy ez nem egy 8223. amatőr színpad. Az évek során eljutottunk arra a szintre (sikerült eljuttatni őket arra a szintre), hogy minőség tekintetében nagyon sok előadás bármelyik színházban vállalható lenne. Hogy miért van ez? Akik először jelentkeznek hallgatóként, azért, hogy a tehetségüket meg tudják mutatni, azoknak egy része eltűnik, amikor megtudják, hogy ez nem annyi munka, amennyire ők gondoltak. Aki marad, az viszont nagyon marad, és vannak olyan egykori növendékeim, akik nem sokkal fiatalabbak már, mint én, tehát akik 35 éve kezdték, és a mai napig idejönnek, ezért is lehet olyan volumenű előadásokat csinálni, amilyeneket. Velük már egy nyelvet beszélünk, ők tudják az én mániáimat, én ismerem az ő mániájukat, megvan az a minőség, ami ehhez kell, és bizony visszajárnak. Vagy el se mentek, vagy volt olyan, aki azt mondta, hogy ő most elmegy, máshogy hozza az élet, de két év múlva jött, hogy vissza lehet-e ide csatlakozni. Ezeket én mindig örömmel fogadtam, mert minőséget és húzóerőt jelentettek annak a társulatnak és alkotó folyamatnak, amit végzünk.

Ez praktikusan úgy néz ki, hogy durván egy évben egy premier; annak idején, a kezdeti közös korszakban 4-5 előadásnál nem tudtunk többet játszani egy produkcióból. Most már 25-35-öt játszunk le szériában nagy érdeklődéssel, telt házakkal, ez nyilván a minőségi fejlődésnek az eredménye. Egy másik színházban, az Operaházban is dolgozom, és tisztelet a kivételnek, de ott bizony van sok fölösleges hisztéria, amit én sose nyeltem le, és nem adtam neki táptalajt, lehet, hogy merő önzésből, mert én csak jó légkörben tudok dolgozni. A görcs megbénít, és azt gondolom, hogy ha valaki komolyan veszi a színházat, akkor bőven elég dolog terheli az idegrendszerét (legyen színész vagy rendező), hogy azt az energiát fölöslegesen egyebekre fordítani erőpocsékolás. Ez a társulat kialakult, és hogy miben változott, az elsősorban minőségi változást jelent. Figyelnem kell egy darabválasztás kapcsán, hogy mikor mit játszunk, hogy éppen mi osztható ki a legoptimálisabban, de ez végül is majdhogynem másodlagos, mert a legfontosabbnak azt tartom (sokféle stílust játszottunk, vígoperától musicalen át rockoperáig sok mindent), hogy a darab, amit kiválasztunk (ennek a műfajnak is most már megvannak a maga klasszikusai, azokat jószerivel mind eljátszottuk), gondolatgazdag legyen. Azt gondolom, hogy a görögöknél jobbat még nem találtak ki, hogy katarzis.

Nekem vesszőparipám, hogy ha valaki megnézi az egyik előadásunkat, akkor másképp menjen ki, mint ahogy bejött. Ezt nagyon fontosnak tartom, és lehet, hogy van benne három hiba, vagy 4-5 baki (egyébként úgymond profi nagy színházakban is van), de nem az a lényege, hanem az, hogy olyan értéket tudunk közvetíteni a nézőknek, amin elgondolkoznak. Ilyen szempontból a technikai hátrányt (forgószínpad stb.) előnnyé lehet kovácsolni, mert sokkal nagyobb hangsúlyt lehet adni a gondolatiságnak. Hányszor lát az ember olyan előadást komoly kőszínházakban, ami tulajdonképpen gyönyörű, héttől tízig nagyon élvezem, és csillog-villog, pörög-forog, süllyed, füstöl, és tíz óra öt perckor az Andrássy úti villamosmegállóban arra jövök rá, hogy tulajdonképpen nem kaptam semmit, nem láttam semmit. Nagyon látványosan el volt fedve a gondolat. Látvány, és akkor ez már az én mesterségemet is érinti, hogy alkotóművész és rendezői szabadság, ami manapság annyira divatos kifejezés. Azt gondolom (pláne a zenés műfajhoz) rendezői alázat kell, és az önmegvalósítás helyett a darabot kell előtérbe helyezni. Én ugyanúgy ki vagyok szolgáltatva (talán kevésbé, mint a színész, mert a színész nekem is ki van szolgáltatva). Az a dolgom, hogy megfejtsek egy kottaképet, és azt esztétikus látvánnyá, gondolattá formáljam a színpadon. Akkor nekem nem kell mást kitalálni, nem kell a mű fölé telepednem; nem kérdőjelezem meg azt, hogy az a zeneszerző miért írt ide egy crescendót, egy general pausát, egy fortét, ott és annak helye van, nekem ezt meg kell fejteni, színházi nyelvvé át kell formálnom. Ilyen szempontból a zenés rendezés sokkal kötöttebb, mint a próza, ahol a Hamlet-monológot százféleképpen el lehet mondani, és én határozom meg, hogy milyen tempójú, milyen ritmusú, milyen dinamikájú legyen. A filmről nem is beszélek, az gyakorlatilag abszolút rendezői műfaj.

Azt gondolom, és a színészeimnek is mindig mondom, hogy a zenés színházi rendezés követeli tőlem is, meg tőlük is a legnagyobb alázatot. Mint egy keresztrejtvényt, jól kell megfejteni. Lehet ezerféleképpen jól, de hogy ne akarjam felülbírálni a szerzőt, az alapkövetelmény. Megint csak a magyar nyelv (én eredetileg magyar szakos tanár vagyok, annak idején azt végeztem), beszéltünk a hitelességről, igen, én manipulálom a közönséget, persze. Egy világítással stb., hogy arra figyeljen, amit világítok, ne arra a rondaságra, amit a bal alsó sarokban látott, azt elsötétítem. Igen, manipulálom, hatáselemekkel dolgozom, bár ez olyan pejoratív, hogy „hatásvadász”, de igen, abszolút törekedem a hatásra, mi másra törekedne az ember egy színházban. És nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki, aki csinálja, abban maximálisan higgyen, és megtalálja a játék örömét ebben a történetben. Hogy a 20. előadásnál se unja, akkor se, ha ő csak pár mondatot játszik. Részese egy gépezetnek, mint Az ember tragédiájában: fogaskerekei vagyunk egy gépezetnek. Ha valamelyik fogaskerék nem úgy működik, azt biztos észreveszi a néző, az kilóg a sorból. Nagyon sok olyan jelentkező is van évről évre, aki közli, hogy őt tulajdonképpen a színház mint olyan érdekli, de Isten őrizz, hogy ő kiálljon a színpadra, hiányzik belőle ez az egészséges exhibicionizmus. És nagyon használható ember lesz belőle, mert remek ügyelő, súgó, színpadmester lesz, adott esetben díszlettervező, jelmeztervező, tehát maximálisan használható tagja lesz a csapatnak, akit ugyanúgy meg kell, hogy becsüljön a színész, mint bármelyik színész kollégáját. Ez kifejezetten egészséges szemléletet ad.

- Mi a Zenés Színpad hitvallása és melyek számodra a fő céljai?

Ez nem változott az évek során, mindig kicsit fejlődnünk kell. Az elmúlt 40 év alatt közel 30 darabot rendeztem, és volt olyan, ami visszatért, felújítottuk, a La Mancha lovagját például, és nem véletlenül. A La Mancha álomdalában azt mondja Cervantes, hogy „a hitem él, az vezet tovább, mert ki előre néz, annak bármilyen göröngyös útja van, nem lesz nehéz, bízom hát, mert ki céljához hű, s tudja, hogy merre lép, arra glória nem vár talán, csak egy csöpp békesség”. A lelki békét értem én ezen, lényegében ez a Zenés Színpad hitvallása. Arra jöttem rá, itt lassacskán a pályám vége felé, hogy tulajdonképpen az ember minden darabban kicsit önmagát rendezi, minden darabot a maga nyelvére próbál lefordítani, erőszakolás nélkül, meg aktualizálás nélkül, mert az igazán remekművek attól remekművek, hogy mindig aktuálisak. Sajnos vagy nem sajnos. Amit a Hamletben mondanak: „tükröt tarts a természetnek és a kornak”, és ez nem feltétlen a megírás kora, hanem az előadásnak a kora. Ami igazán örökérvényű és remekmű, az nem szorul rá az erőszakos aktualizálásra, mert éppen attól remekmű, hogy mindig érvényes, és örökérvényű az, amit mond.

Aztán persze (visszatérve arra, hogy tulajdonképpen mindig önmagát rendezi az ember), ilyen szempontból önmegvalósítás is. De azt gondolom, hogy egyáltalán nem baj, hogyha egy társulatnak, aki bízik a művészeti vezetésében vagy rendezőjében, az előadásaiban bizony az én arclenyomatom ott van. Ha nem lenne ott, az nagyon rossz lenne, mert hiszen akkor semmilyen. Annál rosszabb színházi előadás nincsen, ami semmilyen. Amire azt mondjuk, hogy hát igen, olyan érdekes. Ott már valami bűzlik. Mindig azt szoktam mondani, hogy nem baj, hogyha a néző nem tud tojást tojni, de pontosan érzi, hogyha büdös. Hogyha záp. És ez így is van, egy csomó titkunk van egymással a társulatban, sokkal többet tudunk egymásról, hiszen alapvető emberi élethelyzeteket taglal minden darab. Sokkal többet tudunk egymásról, mint adott esetben akár a feleségünk, férjünk, gyerekünk, mert ott ez nem kerül elő ilyen élesen, ilyen tűhegynyi pontossággal. Többet tudunk egymásról, amivel élni kell egy színpadon a színésznek is, rendezőnek is, de visszaélni tilos, az főbenjáró vétek. Mik az alaphelyzetek: féltékenység, verekedés, gyilkosság, szerelem stb., például egy West Side Story-t rendezünk, és hogy lehet valakit úgy megütni, hogy az neki ne fájjon – annak megvan a trükkje, az a mesterség. Hogy kell valakit úgy megcsókolni a nagyszínpadon, hogy a néző azt higgye, hogy ezek aztán biztosan… Aztán a csudát, ez mind-mind mesterség. Nem azt mondom, hogy nem történt meg akár ezen a színpadon is egy-egy előadás kapcsán, hogy a magánéletben is összejöttek, de nem ezért. Az egyébként is megtörtént volna.

A hitvallás ez, és azt gondolom, hogy ami miatt megtiszteltek ezzel a Csokonai-díjjal engem idén, az pont ennek az észrevevése. Mindig azt szoktam mondani, hogy a díjat nem kiérdemli az ember, hanem vagy észreveszik, vagy nem. Ha nem kapja meg az ember, az nem baj, ha megkapja, akkor az nagy öröm. Ez az a pecsét, amit a munkánkra kaptunk, hogy talán nem járunk rossz úton. Ezért olyan irdatlan nagy változást, homlokegyenes változást nem szeretnék a Zenés Színpadon elkövetni. Ezt viszont annál erőteljesebben szeretném továbbvinni, hiszen kaptunk egy áment arra, hogy ez működik. Szeretnek a nézők, szeretnek ide járni, nem csak (és azért lehet ennyi előadást lejátszani) mert apuka, nagymama, nem tudom, ki tapsol a gyereknek, hogy milyen ügyes, ez nekem még nem színház. Most már abszolút kívülről jönnek, vannak visszajáró nézők is, de 30 előadást nem lehet úgy eljátszani, hogy csak rokonok ülnek a nézőtéren, az úgy nem működik. Van egy olyan visszajáró nézőtéri közeg, meg mindig vannak újak, akik miatt érdemes. Megint csak a minőség: hogyha nem tud eljutni egy tisztességes minőségbe ez a társulat, akkor nagy eséllyel nem hívták volna meg 4-5 alkalommal is mondjuk a Velencei Szabadtéri Fesztiválra egyéb kőszínházbeli profi csapatok mellé előadásnak, és szép sikert arattunk. Vagy akár külföldre is, rengeteget járunk például Erdélybe, és ez mind-mind olyan élményszerű út, ahol nincs ismerős a nézőtéren, és meg kell mérettetni. Fontosnak tartom, hogy mindenki, aki társulati tag, az rangnak érzi azt, hogy ennek a színpadnak, társulatnak a tagja.

- Melyik volt a kedvenced a Zenés Színpad bemutatói közül és miért?

Ez nagyon nehéz, erre mindig azt az elcsépelt mondatot szokták mondani, hogy melyik gyerekemet szeretem jobban. Persze mindig az foglalkoztat, amivel éppen dolgozom, azt tartom éppen a legjobbnak, aztán jön egy következő, és akkor abba szeret bele az ember. Rendezőnek és színésznek egyaránt önismerettel kell rendelkeznie, ez a pálya alapvető követelménye.  Hogy önazonos legyen és önismerete legyen, tisztában legyen az értékeivel, de tisztában legyen a hibáival is, hogy tudjon fejlődni. Van olyan rendezésem, amit nagyon szerettem, és van olyan, amitől kevésbé voltam megnyugodva, visszanézve egy-egy korábbi produkciót. De azokat, amiket nagyon szerettem, többnyire nem csak azért szerettem, mert úgy érzem, hogy jól sikerült rendezés, hanem mert úgy érzem, hogy végtelen gondolatgazdag. Az előbb említettem a La Mancha lovagját, ami alapmű ebben a műfajban, de a Hegedűs a háztetőn-t is kétszer rendeztem, volt egy felújítása; A nyomorultakat kétszer rendeztem, 15 év után újra elővettem egyszerűen a gondolatisága miatt. A Jézus Krisztus szupersztárt 15 év után újra megcsináltam, nyilván egy kicsit másképp.

Pont azért, mert olyan értékeseknek tartom ezeket a műveket, amelyeknek a gondolatisága nem szabad, hogy elmenjen egy generáció mellett sem. És itt most már nem tudom, hányadik generációnál tartunk, van olyan, aki annak idején, a ’80-as évek elején már játszott, most már nem játszik, de itt van a fia meg a lánya, és játszik, mert ebbe szokott. Ez egyáltalán nem baj, ha tehetséges és működik, a fogorvosnak is gyakorta fogorvos a fia, nem baj, hogyha ért hozzá. Ha nem ért hozzá annyira, akkor kezdődnek a bajok. Előfordult az is, hogy az egyik színészem kedvéért tűzök műsorra egy darabot, ha kiált érte a szerep.

 - Mi jelentette a legnagyobb kihívást a Karon töltött éveid alatt?

Én nagyon szeretek próbálni, dolgozni, nagyon szeretem azt, amikor azt csinálom, ami a dolgom. A legnagyobb kihívás tulajdonképpen (de ez az anyaszínházamban, az Operában is így van) a körülményeknek az állandó javítása, a sziszifuszi „elromlott egy vetítővászon, meg kell csinálni”, amivel hónapok telnek el. Említettem, hogy csináltam egy előszínpadot; abból irdatlan balhé volt, és meg is értem, ez egy oktatói intézmény, aminek nem a profilja, mint pl. a Színművészeti Egyetemnek, a színjátszás. Most már nem megtűrt, hanem dékán asszonynak és a kollégáknak, meg a társulatnak hála egy kifejezetten frekventált dolog lett ez a Zenés Színpad. De bizony a technikai felszereltség, a lámpapark, a háttér megteremtése, a díszletek, jelmezek gyártása mind pénz, mind energia, mind olyan, amit nagyon okosan, nagyon ügyesen ki kell találni.

Azt gondolom, hogy mindig először le kell rakni valamit az asztalra, és utána azt lehet mondani, hogy látjátok, ezért kellett volna… és akkor létrejön az, amit az ember szeretne. Nem követelni kell először, hanem bizonyítani, és akkor lesz egy respektje ennek a dolognak, abban a pillanatban megnyílnak kapuk és lehetőségek. A világunk nagyon arrafelé megy egyre inkább (színházi szakmától függetlenül, de ott is), hogy tele vagyunk jogokkal, de kötelezettsége már senkinek nincsen, mindent hárítunk. Megint csak a magyar nyelv: megőrülök tőle, amikor azt mondják, hogy „hát én azt mondanám, hogy”, nem, te azt mondod. Hárítunk, minden feltételes módban, „az lenne a véleményem, hogy”, nem, az a véleményem, hogy. Tessék vállalni a felelősséget önmagamért, másképp nem működik, azt gondolom. Ezek voltak a legnagyobb kihívások, persze kihívás az is, hogy X szereplő milyen lesz abban a szerepben, hogy nem tévedtem-e egy szereposztást illetően, ki tudom-e belőle hozni azt, amit megláttam benne vagy sem. És adunk-kapunk sérelmeket akaratlanul is. Tán kellemetlen, de tisztem az is, hogy ha a 8., 10. próbán úgy látom, hogy nem olyan, akkor azt mondjam, hogy drágám, ezt ne játszd el, kapsz helyette másik feladatot. Nem azért, mert bántalak, hanem azért, mert nem szeretnélek megbuktatni. Azért, mert szeretlek, és van olyan szerep, amiben ki tudod hozni magadból a maximumot. Van 5 perces színész, és van 3 órás színész – isten őrizzen, hogy Körmendi János Hamletet játsszon, Gábor Miklós pedig első sírásót, nem ugyanaz a kalibráció. Ettől még mind a kettő a maga tehetségének a maximumát tudja nyújtani. Tudnunk kell a helyünket egy társulatban, és azt el kell tudni fogadni, és akkor mindenféle sérelem, amit az ügy érdekében adunk-kapunk, az nem sebnek érződik. Kicsit olyan ez, mint a házasság: megnősülünk, férjhez megyünk, és millió problémát akasztunk ezzel a nyakunkba, olyan problémákat, amik egyébként, ha nem nősülünk meg, akkor nem lennének. Ezeknek a problémáknak a megoldására szövetkezünk. Nem arra, hogy minden rózsaszín lesz, nem, tele lesz gonddal. De ezért szövetkeztünk. Meg lehet ezt úszni, csak akkor az embernek értéktelenebb a léte. Felelősséget kell vállalnunk, magunkért és a másikért is, csapattá kell válni, akkor működik.

- Mi a legkedvesebb „nem hivatalos” visszajelzés, amit a hallgatóktól kaptál?

A Csokonai-díj a hivatalos visszajelzés, ami engem megerősít. Szokták mondani, hogy ez a többiek nélkül nem jött volna létre, így van, szét lehetne tördelni azt az érmet és osztogatni. De az is igaz, hogy a jó Isten tudja, lenne-e egyáltalán Zenés Színpad e nélkül a néhány őrült nélkül (magamat is beleértve), vagy nem; hogyha ezt más vezetné, megszűnt- volna már régen, vagy ki meddig bírta volna, lenne-e egy ilyen arculata vagy sem. Nagyon jól esik, de a nem hivatalos visszajelzés éppen az, hogy évekkel ezelőtt teljesen véletlenül összefutottam az Operaházban egy énekes kollégával, aki korábban vidéken volt, itt nálam egy-két produkcióban részt vett. Több mint 10 évig nem is láttam, nem is tudtam, hogy mi történt vele, egyszer csak jön az Operaház folyosóján velem szemben, kérdezi, hogy létezik-e még a Zenés Színpad, mondom, hogy igen, de ő akkor már profi énekes volt nálunk. Hogy ő úgy jönne. Mondom, hogy te profi énekes vagy, én fizetni nem tudok. Azt mondja, nem baj, de az az érzet, amit itt tapasztalt, az a feeling, az a csapatszellem, azért őneki megéri, és jött. Rengeteg ilyen eset volt, sokan visszajöttek.

Volt egy kolléga, egy színészkolléga, aki szintén annak idején itt kezdett, utána úgy hozta az élet, hogy gyerekei lettek stb., azt mondta, hogy ő most már nem, és kiszáll. Nem telt el egy fél év, és a felesége felhívott, hogy ezzel a sráccal otthon nem lehet bírni csütörtök meg szombat esténként. Ugyan otthon van fizikailag, de érzi, hogy nincs otthon, hanem itt van, úgyhogy inkább jöjjön. És a mai napig játszik. Mint pedagógus (hiszen a rendezői pálya fele pedagógia, lélektan, mindenkinek mindent lehet mondani, csak el kell találni, hogy mikor van az az adott pillanat, amikor ő ezt elfogadja), az is visszajelzés, hogy a visszajáró színészek egyáltalán visszajárnak, ennek a ténye. Az, hogy nagyon sokan, akik itt kezdtek, akár országon belül, akár országon kívül komoly, profi énekesekké, színészekké váltak, és mindegyik azt mondja, hogy a színjátszás alapjait itt tanulta meg.

Ezek nagyszerű dolgok még akkor is, hogyha volt olyan is (hiszen az élet nem mindig nagyon szép arcát mutatja), hogy én magam küldtem el embert, hogy te nagyon tehetséges vagy, nagyon klassz vagy, de így nem, ilyen mentalitással köszönöm, nem kellesz. De hogyha helyrerakod magadat, én leszek az első, aki visszaveszlek. Meg is történt. Volt olyan is, aki idejött, hozott egy szál gitárt, eljátszott valamit, hogy ő úgyis megy az X-faktorba. Felajánlottam neki egy pár mondatos szerepet az István, a királyban. Ő kikérte magának. Jó, nem kényszer. Egy fél év múlva mint a pulikutya jött vissza, kiderült, hogy az X-faktor se úgy működik, ahogy ő azt képzelte, és érdeklődött, hogy hol van az a pár mondatos szerep, szabad-e még. Azóta főszerepeket játszik nálunk. Rengeteg ilyen van, ami nem hivatalos visszajelzés, és végtelen jól esik, legyezgeti az embernek a hiúságát, de nem ezért jó, hanem mert olyan értékes tagokat nyerek ebbe a csapatba, akik nélkül bizony nehezen lehetne létrehozni ilyen volumenű produkciókat, mint amiket mostanában már játszunk. István, a király, Szupersztár, West Side Story, My fair lady, La Mancha lovagja, Nyomorultak, nagyon sokszínűt és sokfélét játszunk, és sokszereplőseket is. És a közönség is szereti, nagyon sokszor úgy jönnek oda előadások végén hozzám és a színészekhez is, hogy ugyanazt a produkciót látták ebben vagy abban a kőszínházban, és nem volt az a hitelesség, amit itt tudtunk nyújtani. Az meg engem hiúságilag marhára nem érdekel, hogy itt esténként 120 ember fér be, adott esetben egy kőszínházba meg 800, hát annyival többet kell játszani, aztán kész. Nem zavar ez engem, ez kicsit olyan, mint a Szentírásban a mustármag-effektus, hogy az már nem az én dolgom, az az én dolgom, hogy terjedjen. Aztán hogy az milyen arányban, milyen fogaskereke vagyok éppen az úristennek, azt majd ő eldönti. De benne kell, hogy legyek a szerkezetben, és működnöm kell benne, lehetőleg jól.