Dr. Kelemen Elemér

Kelemen Elemér két cikluson, hét meghatározó esztendőn át vezette főigazgatóként a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az ELTE Tanító és Óvóképző Főiskolai Karát (1995–1998, 1998–2002). A vele folytatott beszélgetésben az olvasó arról kaphat képet, hogy a volt főigazgató, az ELTE professor emeritusa hogyan látja annak a korszaknak a legemlékezetesebb folyamatait, amelyben az intézményt vezette. ¹
Kelemen Elemér 1937. június 13-án született Egerben. A gimnázium elvégzése után az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar-történelem szakára nyert felvételt, itt szerezte meg középiskolai tanári végzettségét. 1970-ben bölcsészdoktori oklevelet, 1981-ben a történettudományból (művelődéstörténetből) kandidátusi fokozatot szerzett.
A pedagógushivatás, a művelődés iránti elkötelezettség mindvégig jellemezte munkásságát. 1964-ig a dombóvári Apáczai Csere János Gimnázium tanáraként, ezután a Kaposvári Tanítóképző Intézet könyvtárosaként és óraadójaként kamatoztatta végzettségét. 1969 és 1983 között a Somogy Megyei Pedagógiai Intézet igazgatójaként, 1984-90 között a Művelődési Minisztériumban előbb főosztályvezetőként, majd 1989-től miniszterhelyettesként dolgozott. 1990-ben visszatért az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumba, ahol már korábban, 1983 és 1984 között főigazgató volt, és egészen a Budapesti Tanítóképző Főiskola főigazgatói megbízatásáig, 1995-ig, vezető tisztségeket töltött be. Elkötelezettsége a hazai iskolaügy, a pedagógusképzés iránt abban is kifejeződött, hogy főigazgatóként „sorsfordító” időszakban vezette a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az ELTE Tanító és Óvóképző Főiskolai Karát. Erről a hét éves vezetői munkáról készült az interjú.
 

1. Kérem, meséljen arról az időszakról, amikor főigazgatóként működött a BTF-en, majd a TÓFK-on!

„A „háttér”:
Az 1990-es évek második fele és az ezredforduló a rendszerváltozással elkezdődött gazdasági-társadalmi és politikai átalakulás felemás és ellentmondásos folytatása volt, számos tekintetben az illúzióvesztés és a kiábrándulás, valójában a realitásokkal való szembesülés időszaka. (Lásd: kényszerű gazdasági „megszorítások”, mélyülő társadalmi különbségek, éleződő politikai feszültségek stb.)
Az illúzióvesztés egyik szembeötlő példája az oktatásügy „nemzeti jellegének” értékvesztése, a történelmietlen „szakmai” viták és anakronisztikus elképzelések térnyerése, a kétkedés és a bizonytalanság eluralkodása és az elszegényedés (az oktatás részesedése a GDP-ből a mélypontra süllyedt).
A felsőoktatás terén felemás expanzió következett be: a felzárkózási kényszer diktálta, feltételek nélküli „tömegesedés” a minőség rovására ment végbe. A társadalmi terhek megosztására irányuló kísérletek egyfelől az állami kiadások radikális csökkentésére, másfelől az érdekeltek anyagi hozzájárulásának a növelésére irányultak. Ez jelentette a költségvetési kiadások csökkentésének, a „megszorításoknak” és – végső fokon – az erőltetett felsőoktatási integrációnak, de a politikai fegyverré vált „tandíj-vitának” is a hátterét. A helyzetre jellemző volt, hogy a tanítóképzéssel kapcsolatban – a négyéves főiskolai képzés általánossá tételét (1995) követően, nyilvánvalóan voluntarista gazdasági megfontolásokból – felmerült a képzés tartalmi és időbeli redukciójának, sőt a középfokú szakképzés restaurációjának az ötlete is.
Némileg leegyszerűsítve a választ – ezt „mesélhetem el” – háttérinformációként – arról az időszakról, amikor főigazgatóként működtem a BTF-en, majd a TÓK-on. 2007 óta egyébként  nyugdíjas, az ELTE professor emeritusa vagyok.”

2. Hogyan került az intézménybe?

„Röviden: kollegiális megkeresés, informális „felkérések” révén. 1995-ben az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum tudományos főmunkatársa voltam. Korábbi tevékenységem azonban számos ponton kapcsolódott a tanítóképzéshez. 1964 és 1969 között a Kaposvári Tanítóképző Intézet könyvtárosként és alkalmi óraadójaként tevékenységem egyik fő területe a hallgatók szakirodalmi és könyvtárhasználati ismereteinek az elősegítése volt. A későbbiekben – már budapesti munkaköreim mellett – címzetes főiskolai tanárként vettem részt az intézmény munkájában.
Művelődési minisztériumi éveimben (öt évig az Alapfokú Nevelési Főosztály vezetőjeként, közel egy évig közoktatási miniszterhelyettesként) jó munkakapcsolatban álltam a tanítóképző főiskolák Főigazgatói Kollégiumával, együttműködésünk főképp az alsó tagozatos oktatás és a tanítóképzés összehangolt fejlesztésére irányult. (A Kollégium elnöke ezekben az években a Budapesti Tanítóképző Főiskola főigazgatója, Hunyady Györgyné dr. volt.) Előadóként megfordultam az intézmény szakmai fórumain. Korábbi munkakapcsolatok révén jól ismertem a főiskola több vezető oktatóját és a posztjáról távozni készülő főigazgatót, Nagyszentpéteri Gézát is. Döntésemhez, pozitív válaszomhoz biztatást kaptam a minisztérium illetékes munkatársától, a magyar tanítóképzés örökös mentorától, Szövényi Zsolttól is.
A Főiskola tanácsa bizalommal fogadta pályázatomat, az abban foglaltak támogatásáról biztosított. Így lettem két cikluson keresztül (1995-1998, 1998-2002), hét éven át a Budai Képző főigazgatója.”

3. Hogyan tudná szakaszokra bontani a pályájának azt a szeletét, amit itt töltött?

„Meglehet, némileg önkényesen, négy – négy „csúnya” kifejezéssel jellemezhető – szakaszra bonthatom az itt töltött éveket: a restrikció (a), az akkreditáció (b), az integráció (c) és a konszolidáció (d) éveire.
Ezekről röviden:

1. A restrikció időszaka (1995-1996): a költségvetési megszorítások, a drasztikus létszámleépítés évei. Főigazgatói pályafutásom drámai periódusa, amikor is 47 „elbocsátó szép üzenetet” kellett aláírnom. Igaz, az előkészítés már érkezésem előtt megtörtént, a végrehajtás azonban rám maradt. Mindez – annak ellenére, hogy vezetőtársaim korrekt módon osztoztak a felelősségben – óriási pszichés terhet jelentett, amire ingadozó vérnyomásom azóta is emlékeztet. Ez a kezdeti feszültség a következő években sem csökkent: a költségvetési megszorításokkal folytatott szakadatlan küzdelem a „struggle for life” életérzését állandósította.
    
2. Az akkreditáció időszaka (1997-1998) a korábbi évek, évtizedek szakmai erőfeszítéseinek a visszaigazolását jelentette. Maga az akkreditációs folyamat – az intézményi önértékelés dokumentumainak kidolgozásától a látogatóbizottsággal folytatott egyeztetésekig – mindenki számára kemény munkát, éjszakákba nyúló egyeztetéseket és rengeteg adminisztrációt jelentett. Kollektív munka volt, amiből mindenki, kiváltképpen a szervezeti egységek vezetői, a szakfelelős kollégák és a főigazgató-helyettesek – személy szerint Véghelyi Józsefné, Kálmánné Bors Irén és Kolozsváry Judit – egyaránt kivették részüket. Ugyanez elmondható a hallgatói önkormányzat vezetőiről, aktivistáiról is. Személyes közreműködésem az akkreditációs jelentés elvi fejezeteinek kidolgozásában, a részanyagok összehangolásában és a két vaskos kötet szerkesztésében valósult meg.
   A vizsgálat tárgyát képező 7 akkreditált szak közül 5 „kiváló”, 2 „erős” minősítést kapott. Az eredményeket a 2000/2001-es tanévben lefolytatott ún. „közbülső akkreditációs eljárás” is igazolta, hangsúlyozva az intézményben folyó munka kiemelkedő színvonalát és országos jelentőségét.
   Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban készült el az intézmény középtávú (1997-2000. évi) fejlesztési terve is, amely stratégiai iránymutatásul szolgált a következő nehéz időszakban.
    
3. Az integráció időszaka (1998-1999) főigazgatói munkásságom kétségtelenül legnehezebb szakasza, amikor is a belső – tartalmi – munka nyugodt és kiegyensúlyozott folytatását állandósuló feszültség, a „lenni vagy nem lenni?” hamleti kérdése árnyékolta be.
   Ezt az időszakot – dokumentumokra, irattári forrásokra és személyes emlékekre támaszkodva – fentebb említett tanulmányomban próbáltam felidézni.
   Személyes törekvésem fő motívuma az intézményi hagyományok védelme, identitásunk, önbecsülésünk és presztízsünk megőrzése, a kényszerű körülményekhez igazodni tudó, megoldást kereső reálpolitikai szándék érvényesítése volt.
    
4. A konszolidáció időszaka (1999-2002) – meggyőződésem szerint – visszaigazolta az oktatói testület és a Főiskolai Tanács által következetesen képviselt és támogatott stratégiai irányvonalat: az integrációs kényszer miatt önállóságát vesztő intézmény értékeinek megőrzését a változó körülmények, az integráció keretei között. A Főiskola képviselői aktív szerepet vállaltak az új szervezeti és működési rend kialakításában, a kari autonómia jogi garanciáinak és korrekt gazdasági feltételeinek a megteremtésében. A beilleszkedés folyamata, amint erre említett tanulmányom zárófejezete is utal, nagyobb konfliktusok nélkül, zökkenőmentesen zajlott. Az integráció révén kialakult szakmai környezet a képzésfejlesztés vonzó perspektíváit kínálta számunkra. Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara – a kezdeti gyanakvásokon és bizalmatlanságokon túllépve – egyenrangú szervezeti egysége lett az ország legnagyobb múltra visszatekintő egyetemének.
   Az integráció kérdését egyébként ma is úgy látom, mint egykor. Nyugodt körülmények között, politikai nyomás nélkül, higgadt és körültekintő szakmai viták és megfontolások nyomán más megoldás is szóba jöhetett volna. Így például egy önkormányzati beágyazottságú, önálló, központi intézmény létrehozása, amely a kisgyermeknevelő-képzés és a kisgyermeknevelési kutatások autentikus szakmai-tudományos és módszertani központjaként működik tovább. Voltak erre irányuló, az egykori „mintaképezde” klasszikus modelljére hivatkozó elképzeléseink, próbálkozásaink is, e tervnek azonban nem volt realitása.
   Mégis úgy gondolom, hogy a kényszerintegráció adott megoldása a belső és külső körülményekhez egyaránt igazodó reálpolitikai lépés volt, aminek helyességét igazolni látszik az idő…”

4. Milyen konklúzió vonható le a legnehezebb és a legpozitívabb élményei alapján?

„Úgy gondolom, mindegyik időszaknak megvolt a maga embert próbáló kihívása, nehézsége, de a felmerült problémák – eredményekkel igazolható – megoldásának sikerélménye, öröme is.
Összegzésképpen a 2001/2002-es tanév diplomaosztó záróünnepségén elmondott búcsúbeszédemet idézhetem: a Budai Képző élén eltöltött hét évemet a magyar közoktatás és a kisgyermeknevelő-képzés szolgálatában szakmai pályafutásom csúcsának tartom, jó szívvel gondolok vissza rá. Az objektív ítéletet pedig bízzuk a történelemre.”

5. Milyen emlékezetesebb konfliktusok voltak az intézményen belül? Milyen megoldásuk volt?

„A konfliktusok természetes velejárói voltak az egyes időszakoknak. Ezekre utaltam, itt csupán hármat emelek ki:

• a restrikciós időszak súlyos személyi konfliktusokkal járó intézkedéseit és a folyamatos költségvetési korlátozások létszámcsökkentési kényszerét, ami együtt járt a működési feltételek folyamatos romlásával is;
   
• az intézmény státusával és jövőjével összefüggő vitákat, amelyek során hangot kapott a „felsőbb” előírásokhoz való „taktikus” igazodás és alkalmazkodás alternatívája is;
   
• az 1996-os „tandíj-vitát”, amely természetesen elsősorban a hallgatókkal, illetve Hallgatói Önkormányzattal való konfrontálódást jelentett, s amely – hosszas viták és egyeztetések során – annak a felismerésével és elfogadásával zárult, hogy a hallgatói teljesítményekhez igazodó tandíj, valamint a tanulmányi és egyéb ösztöndíjak és a szociális támogatás egyensúlyrendszere az öntudatos egyetemi (főiskolai) „polgár” kialakításának eszköze lehet. A következő időszakban ez a kérdés a politikai demagógia szavazatszerző szándékának eszközévé vált, ami 1998 tavaszán újabb vitákkal terhelte az egyébként harmonikusnak mondható együttműködést.

Az említett konfliktusok kezelésében és feloldásában nagy szerepe volt vezetőtársaimnak, s – mindenekelőtt – a Főiskolai (később: Kari) Tanács megoldásokat kereső (és találó) bölcsességének.”

6. Az épületben milyen változások voltak (beruházások, infrastrukturális változások) az integráció után?

„A főiskola két épülete közül a Kiss János altábornagy utcai főépület – a korábbi korszerűsítések és bővítések nyomán – működőképes, jó állapotban volt. Nagyobb léptékű felújítás a 2000-es évek elején, az integrációt követően a fűtési rendszer korszerűsítése volt. Az óvóképzést szolgáló Bezerédj utcai „B” épület leromlott, életveszélyes állapota azonban állandósuló gondot, fenyegetettséget jelentett. Az épületcserével kapcsolatos próbálkozásaink, – különféle ígéretek ellenére is – kudarccal végződtek. Így végső megoldásként csak az „összeköltözés” lehetősége maradt, amit a hallgatói létszám korlátozása, némi csökkenése is indokolt.
Inkább csak az érdekesség kedvéért említem, hogy 2000 táján felmerült a Tanítóképző „főépületével” szomszédos KDNP-székház (egykor az MSZMP XI. kerületi székháza) megvásárlásának a lehetősége is, aminek pénzügyi hátterét az Oktatási Minisztérium biztosította volna. Az épület körül zajló spekuláció azonban illuzórikussá tette ezt a – némiképpen naiv – elképzelést.”

7. A finanszírozásról vannak emlékei? (Milyen módon lehetett pénzt szerezni?)

„A létért való küzdelem, amely – a későbbiekhez hasonlóan – végigkísérte azokat az éveket, nyomasztó emlékeim közé tartozik. A folyamatos megszorításokat kompenzáló kényszerintézkedések (létszámleépítés, óraszám-emelés, a dologi kiadások csökkentése stb.) állandó feszültségforrást jelentettek, a tartalmi tevékenység zavartalanságát veszélyeztették. Mindezen problémák ellensúlyozására adtak korlátozott, de „életmentő” lehetőséget a „költségtérítéses” képzési formák (új szakok, szakirányú és egyéb továbbképzések), amelyek szervezése, lebonyolítása persze növelte az ebben érintettek túlterheltségét. További, ugyancsak korlátozott mértékű többletforrást kínáltak a különböző pályázati lehetőségek.”

8. A Főigazgatói tevékenység mellett mivel foglalkozott?

Szakmai-közéleti szerepvállalásaim elválaszthatatlanok voltak főiskolai tanári, főigazgatói tevékenységemtől.
Hivatalból tagja és aktív résztvevője voltam a tanító- és óvóképző főiskolák Főigazgatói Kollégiumának. A testület jelölése alapján lettem tagja az Országos Köznevelési Tanácsnak, közreműködtem a Továbbképzési Akkreditációs Bizottság és a Pedagógusképzési Bizottság tevékenységében. Tagja voltam a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának, 1992-től 2000-ig, elnöke a Neveléstörténeti Albizottságnak. 1995-96-ban az Iskolatörténeti Emlékbizottság ügyvezető igazgatójaként szerveztem és irányítottam az iskolatörténeti millennium szerteágazó programját (országos és helyi kiállítások, konferenciák, kiadványok stb.). Tagja voltam több szakmai folyóirat (Magyar Pedagógia, Könyv és Nevelés, Pedagógusképzés) szerkesztőbizottságának, az utóbbinak néhány éven át elnökként.
1995-2000 között több könyvem és több tucatnyi tanulmányom, cikkem jelent meg a magyarországi oktatáspolitika és a magyar tanítóság 19-20. századi történetéről. 1998-ban elnyertem a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat.
Tevékenységem elismeréseképpen ezekben az években több kitüntetésben részesültem (Somogy Megye Pedagógiai Díja, Trefort Ágoston-díj, Gyertyánffy István-emlékérem, Eötvös Loránd-emlékplakett, az ELTE Eötvös-gyűrűje.).”