Folyamatos tanulásban és tanításban: Vörös Vera, akinek az élete összefonódott a Tanítóképzővel

Hallgatóink visszaemlékezései alapján indított sorozatunk második részében Vörös Vera eleveníti fel az intézményhez kapcsolódó fél évszázados emlékeit. Hallgatóként és oktatóként is ezer szállal kötődik a Budapesti Tanítóképző Intézethez, amelyet ma már ELTE Tanító- és Óvóképző Kar néven ismerhetünk. Közvetlensége és a munkatársi viszonyunk okán megengedte, hogy tegeződjünk az interjú során.
Vera mindig eleven, mindig mosolygós, és ezt az életszemléletét a nehéz helyzetekben is meg tudta őrizni. Szívós kitartással, hatalmas elszántsággal és elképesztő szorgalommal újabb és újabb képzéseken fejlesztve magát; mára négydiplomás pedagógusként sokak számára követhető példaként áll most előttünk.

Hogyan kezdődött, mi volt az indíttatás?

A szüleim is pedagógusok voltak, minden bizonnyal innen jött az oktatás szeretete; nem is tudtam más foglalkozást elképzelni magamnak. És mindig nagyon szerettem a sportot, de a versenysport nem vonzott. Sokkal inkább a mozgás és a sport tanítása, és a sport szeretetének átadása iránt éreztem elhivatottságot – meséli Vörös Vera, aki most is hetente tart egészségmegőrző foglalkozásokat a TÓK épületében és azon kívül is. Azonban az igazi életfeladat számára a rá bízott tanulók személyiségének formálása, egy pozitív, egészséges életszemlélet átadása volt.

Mikor tanultál itt, hogyan zajlott az oktatás?

1970-73 között tanultam a Tanítóképzőn. Nem volt még ilyen sok hallgató, és nagyon alapos volt a tudás átadása. A gyakorlóiskola a mostani könyvtár helyén működött, ott próbálhattuk ki magunkat először valódi gyerekek előtt. A gyerekekkel dolgozni számomra általában könnyű volt, de a gyakorló órák sokban múltak azon, hogy milyen együttműködést sikerült kialakítani a tanulókkal. Mert ha valami miatt nem tetszett nekik a tanítójelölt, akkor kemény perceket tudtak neki szerezni… Az én legemlékezetesebb ilyen emlékem az, amikor énekórát tartottam, és a gyerekek olyan hangosan verték az ütemet, hogy az már kezelhetetlennek tűnt … Szerencsére gyorsan sikerült jobb belátásra bírnom őket azzal a mondattal, hogy „A kezetek egy hangszer, ezért ugyanolyan finoman kell vele bánni, azt hittem, ezt ti tudjátok.” – Csillapítóan hatott rájuk, hogy ebben a feszült helyzetben nyugodt tudtam maradni, így az óra a továbbiakban nagyon jól ment. A felügyelő tanárra nagy hatást tett a gyakorló oktatásom, mert el is tette az óravázlatomat. Ezt onnan tudom, hogy évekkel később immár kollegaként találkozva, emlékezett rám.
A nem túl nagy létszám lehetővé tette a családias légkört, és nagyon jó csoportunk volt; sokat jártunk együtt kirándulásokra is. Az utolsó évben sajnos már nem volt erre idő, a tanítási gyakorlatok miatt és ekkor már mindenki a jövőbeni elhelyezkedési esélyeit kereste. Számomra a pályakezdésben sokat segített, hogy versmondó versenyeken vettem részt, és tanítói versenyeken is jó eredményt értem el - talán ezért is hívtak vissza oktatóként az intézménybe.

Miben volt más immár a másik oldalról részt venni az intézmény munkájában?

Oktatóként is ugyanazt a jó légkört érzékeltem, mint hallgatóként – én mindig nagyon jól éreztem itt magam, biztos ezért is alakult így, hogy ennyire egybefonódott az életem az intézménnyel.
A második emeleten volt egy KISZ-terem, ami jól összekovácsolta a kollektívát. Itt sok időt töltöttünk együtt: tanmeneteket írtunk vagy dolgozatokat javítottunk, máskor csak beszélgettünk vagy verseket olvasunk fel egymásnak.
Amikor a gyakorlóiskolában tanítottam, sokan voltunk itt fiatal kollégák. Szíjj Zoltán volt akkor a Testnevelés Tanszék vezetője. Ő valamivel idősebb volt nálunk, de nem csak ezért tiszteltük. Sok elfoglaltsága mellett is mindig szakított időt rá, hogy segítsen, ha a főiskolás tanítványai, volt hallgatói vagy munkatársai kérték a tanácsát. Szakmailag szigorú, de mindig következetes volt. Ha pedig valakinek gondja adódott, megértéssel állt hozzá. Emberileg is mindannyiunk számára ő volt a mérvadó, ezért is volt annyira meghatározó személyiség a pályafutásom során.

Hogyan kerültél oktatóként vissza a tanítóképzőbe?

Miután 1973-ban megkaptam a diplomámat a Budapesti Tanítóképző Intézetben, a Pécsi Tanárképzőt is elvégeztem. Eközben a tanítási gyakorlatomat is megkezdtem, és a munka mellett tanultam. A tanárképző elvégzése után rögtön egy felső tagozatos osztályt kaptam volna, azonban a Sors más lehetőséget is elém hozott, és nekem választanom kellett. Nem sok időm volt a latolgatásra, amikor Szíjj Zoltán behívott a főiskolára, és nekem szegezte a kérdést: „Van két perced, hogy eldöntsd: akarsz-e tanítónak jönni a Gyakorló Iskolába.” Igent mondtam, aztán siettem a szüleimmel közölni a hírt, mert kíváncsi voltam a véleményükre. Egyetértettek a döntésemmel; mindketten azt mondták, ez óriási megtiszteltetés, hogy a volt iskolám hív vissza tanítani. Soha nem is bántam meg, hogy a gyakorlóiskolába kerültem, mert kisiskolásokat tanítani egy álom: úgy irányíthatók és hajlíthatók a jó irányba, hogy észre sem veszik. Persze azért kihívásokkal is meg kellett küzdeni: mivel a főiskolásokkal közösen használtuk a tornatermet, nekünk csak heti egy óra lehetőségünk volt bejutni oda, a többi testnevelés órát pedig a teremben, a padok között tartottuk meg. De mindig nagyon sok segítséget kaptam Zoli bácsitól, és Esküdtné Sebestyén Ildikótól, akinek a helyére érkeztem a gyakorlóiskolába (ő pedig a főiskolán lett oktató). Én pedig szivacsként igyekeztem felszívni mindazt a sok tudást és módszertani megoldást, amit csak tanulni lehetett tőlük. Amikor már tanárként is részt vettem az intézmény életében –1977 és 1990 között gyakorlóiskolai vezető tanárként, majd 1990-től 2011-es nyugdíjba vonulásomig adjunktusként a Főiskola Testnevelési Tanszékén – ezeket az ismereteket és a korábbi tapasztalataimat jól tudtam kamatoztatni.

Milyen emlékeket lehetne kiemelni az itt töltött időszakból?

Legszebb emlékeim közé tartoznak a szülő-gyermek sportnapok, amelyeket évről évre megrendeztünk a gyakorlóiskolában, és elmondhatom, hogy mindenki számára nagyszerű élményt jelentettek. Nagy sikerélményt adott az is, amikor a gyerekeknek betanított esernyős tánccal az Úttörő Szövetség meghívására részt vehettünk a műsorunkkal a Népstadionban tartott jubileumi ünnepségen. Mindezek ellenére mégis hiányérzet volt bennem… A nagy álmom a Testnevelési Főiskola elvégzése volt. Sokszor jártam ott, az akkori páromnak is volt kötődése az intézményhez, és valahányszor az épületet megláttam, elszorult a szívem, és nem akartam erről lemondani… Ez az álmom végül 35 éves koromban valósult meg.

De még ez sem az utolsó állomás volt a képzések sorában, igaz?

Nem bizony. A Testnevelési Főiskolán nagyon érdekes gyógypedagógia alapokat kaptunk, és úgy gondoltam, hogy mélyebben is szeretném megismerni ezt a területet. Így még két évet a gyógytestnevelés szakon is eltöltöttem. Emellett a kézilabda edzői képesítést is megszereztem a TF-en. Szakmai érdeklődésem az alternatív módszerekre is kiterjedt: jógaoktatói képesítést, sőt arctorna oktatói képesítést is szereztem.
Kimondottan gyógytestnevelő tanárként vagy jógaoktatóként ugyan soha nem működtem, de az ott megszerzett tudást beépítettem a normál testnevelés óra oktatásába, és természetesen a külön tartott egészségmegőrző óráimon is hasznosítottam ezeket az ismereteket.

Mióta létezik ez a szakkör?

Ezeket a foglalkozásokat leginkább volt kollégák, idősebb tanárok számára tartom. Sok évvel ezelőtt onnan jött az ötlet, hogy akkoriban nagyon sok plusz feladatot kaptunk oktatóként, gyakran még hétvégén is azzal töltöttük az időt, hogy a megváltozott elvárások szerint átdolgozzuk a tantárgytervezeteket, én pedig megígértem a kollégáknak, hogy amint ezen a nehezebb időszakon túljutunk, lesz a számukra egy meglepetésem, aminek nagyon örülni fognak… Azóta tartjuk ezeket az órát a TÓK épületében, heti rendszerességgel, kivéve a tanítási szüneteket. Ez nem csak a testünket segít karban tartani, de szeretünk is összejárni.

A testi-lelki egészség egyfajta életmód, melynek Vörös Vera élő példája. Hiszen ugyanúgy, ahogy az ember a fáradtsággal megküzd a rendszeres sport által, a szellem pallérozása is jót tesz az ember lelkének, és a szellemi frissesség megőrzésének. Az élethosszig tartó tanulás a ma fiataljai számára már alapvető elvárás és létszükséglet – Vera ebben is jó mintát ad az utána következő generációk fiatal tanítóinak. Ahogy elmondja: „Ma is találkozom az utcán volt tanítványaimmal, akik felemlegetik az óráimat és a pedagógiai követelményeimet – és ha annak idején vitatkoztak is vele, mai gyakorló pedagógusként igazat adnak nekem.”

Az interjút lejegyezte: Tihanyi-Konda Szilvia