Karunk oktatói - Benczik Vilmos

Dr. habil. Benczik Vilmos professor emeritust a TÓK-hoz fűződő személyes és szakmai viszonyáról, élményeiről, tanítási tapasztalatairól kérdeztük.

- Ha a TÓK-on töltött éveidre, a tanszéki munkádra gondolsz, mi az, ami elsőként eszedbe jut, melyik volt a legmeghatározóbb élményed a Karon?

37 tanévet töltöttem el a TÓK-on, ezalatt rengeteg jó élményem volt (rossz szerencsére igen kevés), közülük csak nehezen tudok kiemelni bármit is. A TÓK-on végzett munkámból számomra nem annyira egyes események, hanem inkább a folyamat volt a meghatározó. Az a folyamat, amelynek során egyre jobban megfogott a tanító- és óvóképzés univerzalitása. Kezdetben ebben az univerzalitásban hajlamos voltam egyfajta felszínességet, elmélyedéshiányt látni, később viszont gondolataimban egyre inkább a „mindenséggel mérd magad” merészségét társítottam hozzá. És egyre inkább kirajzolódott számomra az óvodapedagógusok és tanítók szerepének fontossága, hiszen nagy részben az ő munkájuk eredményességétől függ a társadalom minden tagjának az életpályája. Ez a TÓK-hoz láncolt, s bár többször is invitáltak tanítani „rangosabb” intézményekbe, nem mentem sehova. Valahogy úgy éreztem, hogy bármely „rangosabb” intézmény beszűkülést eredményezne a számomra.

Konkrét pozitív élményeim közül talán a nyolcvanas évek elején működött „speciális tagozatot” említeném.  Ennek hallgatói az akkor hároméves tanítói képzésnek az első évét nappali tagozaton, a második és harmadik évét esti tagozaton végezték. Az első év elvégzése után rögtön munkába álltak és tanítottak. A faramuci nevű tagozatot a minisztérium azért hozta létre, mert a fővárosban váratlanul kitört a tanítóhiány. Hogy miért váratlanul, azt ma sem értem, hiszen a beiskolázandó gyerekek száma elég egyszerűen kiszámítható: a ma megszületett gyereket hat év múlva iskolapadba kell ültetni. Kollégáimmal nem lelkesedtünk a gyorstalpaló képzésért, s valamennyien megpróbáltunk kibújni alóla, hogy ezen a tagozaton tanítsunk. De hát olyan nagy létszámú évfolyamot kellett felvenni (az új tagozathoz új épületet is kaptunk), hogy lényegében egyikünknek sem sikerült megúszni a „spectagozaton” való tanítást. Magam úgy mentem az első napon a tagozatra, mintha fogorvoshoz indultam volna.

És az órákon óriási meglepetés ért. A hallgatókból olyan sugárzó érdeklődés és tudásvágy áradt, amilyet a nappali tagozaton nem tapasztaltam. Az általuk birtokolt ismeretanyag valamelyest szűkebb volt a nappali tagozatosokénál, a tudásszomjuk azonban ellensúlyozta az ismerethiányt. S ez szorgalommal párosulva kitartott nemcsak az első év végéig, hanem a két esti tagozaton töltött esztendő során is. Hétről-hétre örömmel vártam a spectagozatos óráimat – lám, érhetik az embert kellemes meglepetések is. A következő évfolyam már valamivel halványabb teljesítményt nyújtott, az utána következő pedig náluk is halványabbat. Kollégáimmal sokáig kerestük a magyarázatot erre a különös jelenségre. Ma úgy gondolom, hogy erre a tagozatra tipikusan olyan munkáscsaládok gyerekei jöttek, amelyek nem vállalták a hároméves felsőoktatás költségeit (ez akkor is pénzbe került, ha nem is annyiba, mint manapság), s konzervatív felfogásuk miatt azt sem tartották helyénvalónak, hogy felnőtt gyermekük kenyérkeresés helyett évekig az iskolapadot koptassa. Így azután nem kevés továbbtanulni kívánó fiatal még csak nem is jelentkezett a felsőoktatásba. Viszont a tanulás iránti vágyuk nem apadt el, s évek során felgyűlt a létszámuk. Három év terhét nem, egy év terhét viszont még ezek a felsőfokú tanulásra kissé gyanakvóan, úri huncutságként tekintő családok nagy része is vállalni volt hajlandó. S a tipikusan 24-25 éves fiatalok jelentkeztek a speciális tagozatra. Érettebbek voltak, motiváltabbak, mint 18 éves társaik. S számukra a tanítóvá válás valódi társadalmi promóciót jelentett. Ez a tartaléksereg azonban egy-két év alatt elfogyott, és a spectagozat tényleg gyorstalpalóvá vált.

- Sokat tettél a TÓK-ért (például hosszú éveken keresztül te adtad ki a kari Tudományos Közleményeket a Trezor Kiadónál), mi az, ami a legjobban hiányzik szakmailag és emberileg?

Köszönöm Nektek, ha úgy érzitek, hogy sokat tettem a TÓK-ért – én magam sose gondolkodtam ezen. Tettem, amit a napi szükség és célszerűség diktált, s valahogy soha nem jutott eszembe, milyen fényben tűnik majd fel ez vagy az évtizedek távlatából szemlélve.

A Tudományos Közleményeknek 18 kötetét adtam ki a Trezor Kiadónál, ezenkívül viszont gondoztam még 30 olyan kötetet, amelyet a TÓK, illetve elődje, a Budapesti Tanítóképző Főiskola adott közre. Ezek többnyire olyan kiadványok voltak, amelyek az egyes tanszékek által elnyert pályázatokhoz kötődtek. Több igen kiemelkedő munka is volt ezek között; kettőt említenék meg közülük. Az egyik a Roma gyerekekre vonatkozó kompetencia fejlesztése a tanító- és óvóképzés tantárgyi programjaiban (szerkesztette Hunyady Györgyné, Kereszty Zsuzsa, Véghelyi Józsefné), úttörő munka a maga nemében. A másik a Zur Volkskunde der Ungarndeutschen (összeállította Márkus Éva), tömören megfogalmazott sokirányú ismeretanyagával és lenyűgözően gazdag, látványos és informatív képanyagával egyedülálló munka a témakörben. Büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a TÓK közel ötven kiadványa megjelentetésének.

S persze voltak nem TÓK-kiadványok is, amelyeket viszont TÓK-os szerzők jegyeztek. Közülük a legnagyobb ismertségre A magyar nyelv könyve tett szert, amelyet mintegy két évtizeden át tucatnyi felsőoktatási intézmény használt tankönyvként. A könyv alapjául egy főiskolai jegyzet szolgált, s a kötet hét szerzője közül négy a TÓK oktatója volt: Adamikné Jászó Anna, Hangay Zoltán, Kálmánné Bors Irén és Cs. Nagy Lajos. Két olyan munkát is kiadhattam a Trezor Kiadónál, amely akadémiai doktori címet eredményezett a szerzője számára (Adamikné Jászó Anna: Az olvasás múltja és jelene, valamint Donáth Péter: A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből 1868–1958).

Ami a legjobban hiányzik, az a kollégák és a hallgatók nyújtotta szellemi közösség, amelyben az ember nap mint nap megmérettetésnek vethette alá a gondolatait, elképzeléseit. Ezt csak kis részben pótolhatják a tanszéken tett látogatásaim.

- Nyelvészet vagy irodalom? Melyik áll hozzád közelebb?

Pályám nagy részében az irodalom vonzásában éltem, legalábbis ezt gondolták rólam a kollégáim és a hallgatóim, s ezt gondoltam magamról én is. A műfordításhoz is az irodalom szeretete, az ibériai és a latin-amerikai irodalmak iránti kíváncsiság vonzott. Aztán mégis nyelvészetből doktoráltam és habilitáltam. Egészen életem deléig olyan korszakban éltem, amely az irodalmat (a többi művészettel együtt) az élet tükrének tekintette. (Ez a szemlélet kétezer éves múltra tekinthet vissza, Arisztotelésztől eredeztethető.) Magam is így tettem, bár az irodalom anyaga, a nyelv már kezdettől fogva gyakorta „bezavart”, amikor az ismert világ elemeit akartam tiszta formájukban megtalálni az irodalmi művekben. Hosszú idő telt el, amíg ráébredtem – amíg rá mertem ébredni – arra, hogy az irodalmi mű elsődlegesen és alapvetően a nyelv tégláiból épül fel. S arra is, hogy ebből következően az irodalmi műben nem a befogadó által (amúgy nem minden önkény nélkül) az irodalmi műnek tulajdonított jelentésrétegek, hanem a szöveg az elsődleges. „Il n'y a pas de hors-texte” (nincs más a szövegen kívül) – mondta Derrida. Ennek nyomán bele kellett törődnöm, hogy az irodalmi művekben nem valóságreferenciákkal találkozom, hanem nyelvi konstrukciókkal. Meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal is, hogy az irodalmi mű nem természetes tükörkép, hanem művi képződmény, ahogy a neve is mutatja. Mert hát milyen legyen egy mű, ha nem művi?

Figyelmem ezt a felismerést követően a nyelv felé irányult, pontosabban a nyelv hatásmechanizmusai felé. Bő húsz éve a nyelvészet, az irodalomelmélet, a stilisztika és a kommunikációelmélet határterületének témái érdekelnek leginkább.

- Fordítóként is ismert vagy (többek között García Márquezt is fordítottál), melyik a kedvenced az általad fordított regények közül?

Az első számú kedvencem Mario Vargas Llosa Zöld Palota című regénye. Nagyon megszenvedtem a fordításával. A hetvenes években a magyar irodalmi közgondolkodást az illyési szentencia határozta meg, miszerint „a magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja”.  Nekem pedig magyarra kellett fordítanom egy bő 500 oldalas perui regényt, amelynek az esztétikumát legfőképpen a stiláris homály adta – a szavak jelentésének, a homonim nyelvtani formáknak a lebegő bizonytalansága. Ezzel a feladattal a hatvanas-hetvenes években persze szembesült minden magyar műfordító, aki modern prózát próbált magyar nyelvre átültetni. Szembe kellett fordulnunk a hagyományos magyar stíluseszménnyel, muszáj volt száműznünk az egyszerűséget és a világosságot… Az akkori olvasót próbára tevő szövegek mára persze szelídnek mutatkoznak – Esterházy, Nádas Péter, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos és sok más kortárs magyar író műveivel a háttérben.

Úgy érzem, sikerült Vargas Llosa rafináltan artisztikus stílusát magyarul szinte a semmiből megteremtenem – bő két esztendőbe telt, és ezalatt legalább annyit tanultam az irodalom mibenlétéről, mint az egyetem öt éve alatt. A regény első nyolcvan oldalát háromszor fordítottam le, mire – hála mentoraimnak – megértettem, hogy igazándiból mit is kell csinálnom…

Másik kedvencem Adolfo Bioy Casares argentin író Morel találmánya című kisregénye. Ez egy sci-fibe ágyazott, kicsit misztikus és romantikus szerelmi történet, borgesi, cortázari sejtelmesség lengi körül. Annyira megfogott, hogy megbízás nélkül, saját rizikómra fordítottam le. Persze nem volt nehéz kiadót találnom rá, tényleg remek kisregény, többször is megjelent.

- Tagja és volt elnöke vagy a Magyarországi Eszperantó Szövetségnek; hogy látod, mennyire népszerű ma a fiatalok körében az eszperantó?

Sőt, 2001 óta tagja vagyok a 42 tagú Eszperantó Akadémiának is, amely nyelvi akadémia – e testületnek rajtam kívül két magyar tagja van még, de ők nem Magyarországon élnek. Ezzel együtt természetesen belátom, hogy az eszperantó nyelv nem válhat azzá, amire létrejött. A nemzetközi közvetítő nyelv szerepét elfoglalta az angol. Nem azért, mert alkalmasabb rá az eszperantónál – az, hogy egy korszakban melyik nyelv nyeri el ezt a szerepet, mindig politikai erőviszonyok kérdése volt. Az eszperantó nyelvre és a használói és művelői által létrehozott kultúrára azonban büszke lehet a világ (mindenekelőtt Európa) – a szinte a semmiből megszülető sok százezer oldalnyi eszperantó nyelvű irodalom, a nyelv 130 esztendős léte alatt e nyelv segítségével a világra ablakot nyitó sok milliónyi ember érzelmi és intellektuális élménye a világ kulturális öröksége, amit óvnunk, őriznünk kell. Az eszperantóból a nemzetközi folyamatok alakulása miatt nem lett az emberiség közös „másodnyelve” (ez Deme László terminusa, aki Bárczi Géza mellett az eszperantó legfontosabb hazai szószólója volt), de sikertelensége ellenére sok más intellektuális teljesítmény mellett az emberi alkotóerő lenyűgöző bizonyítéka.

Az eszperantó a belátható jövőben nem lesz széles körökben népszerű (tehát a fiatalok körében sem lesz az), de eltűnni sem fog a világ kulturális palettájáról. Mindig akad majd földgolyónkon pár tízezer vagy akár csak párszáz olyan ember, aki ráérez az eszperantó nyelv nemzetközi használata során szerezhető érzelmi és intellektuális élmények sajátos ízére.

– Min dolgozol most?

Mostanában két téma foglalkoztat, próbálkozom valamelyest áttekinthető rendbe foglalni a velük kapcsolatos gondolataimat. Az egyik témám meglehetősen marginálisnak tűnhet: az enjambement (verssor végi szövegátfolyás: az a jelenség, amikor egy szintaktikai egységet, pl. egy jelzős szerkezetet a sorvég kettévág) és a szóbeliség–írásbeliség paradigma lehetséges összefüggései. Ehhez persze tisztázni kell először, mi is az a verssor. Miből lett a verssor a népköltészetben? Kínálkozik a kézenfekvő válasz, hogy a népköltészeti szöveg lejegyzésekor a szöveg akusztikai egységeit írták külön sorba. Ha ez így van, akkor a verssor a szóbeli szöveg akusztikus egységeinek grafikus leképeződése. S ebben az esetben az enjambement egyértelműen az írásbeliség terméke. Ám nem biztos, hogy így van. Az enjambement történetének a tanulmányozása esetenként alátámasztani látszik a feltevésemet, máskor azonban éppen hogy cáfolja. De hát ettől izgalmas a téma. És élvezetes dolog tanulmányozni az enjambement történetét.

Az írás-olvasás szemiotikai alapjai – ez a másik téma, amely foglalkoztat. Ez a téma is ezoterikusnak tűnhet, ám meggyőződésem, hogy sokkal közérdekűbb annál, mint amilyennek látszik. A nyelv heterogén jelek rendszere – folytonos és diszkrét jelekből áll. A betűírás csak a diszkrét jelek rögzítésére képes, a folytonos jelekére nem. Tehát amikor írunk, a hangzó szöveg (belső beszédként a szöveget akkor is halljuk, amikor némán írunk) komplex jelsorát kell az ábécé által kínált pár tucatnyi diszkrét jelre redukálnunk. Ez bizony igen bonyolult művelet, amelynek során könnyen tévedhetünk. Amikor olvasunk, a folyamat ennek a fordítottja: néhány tucatnyi diszkrét jelre alapozva kell az akusztikus memóriánkban megtalálni azokat a folytonos jelek alkotta hangsémákat, amelyek a jelzésszerű betűket élő szöveggé teszik. Ez is egy nagyon bonyolult transzformációs feladat. Az olvasást tanuló gyerekeknél nagyon gyakori jelenség, hogy „nem tudják összeolvasni a betűket” – valójában egy szemiotikai transzformáció elvégzésére nem képesek. Azt hiszem, hogy az írás-olvasás során végzett szemiotikai műveletek alapos számbavétele segítséget nyújthatna az írás-olvasás tanítása módszertanának is. Azt tervezem, hogy egy-egy tanulmányban összegzem majd, amit e két témában sikerült megtanulnom.

- A Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék oszlopos tagja voltál hosszú éveken keresztül. Milyen tanácsot tudnál adni a fiatal kollégáknak? Hogyan lehet megszerettetni az olvasást a hallgatókkal?

Tanácsot nem tudnék adni, mindenkinek magának kell tevékenységét az általa értelmesnek tekintett cél szolgálatába állítani. Fiatal koromban én is kaptam tanácsokat, s én sem fogadtam meg őket. Magunk szenvedünk meg mindenért – de hát ennek van hitele és érvényessége számunkra.

Az olvasás megszerettetése? A szépirodalom-olvasás mint szórakozási forma abban a formában, ahogy ez az én generációm életének szerves része volt, véleményem szerint széles körben már nem éleszthető fel. Negyven éve még azon keseregtek az olvasásszociológusok, hogy a magyar lakosság fele nem rendszeres könyvolvasó… a másik fele viszont az volt, tehát 50% rendszeresen olvasott szépirodalmat! Ma legfeljebb 3­–5%-ra tehető ez a réteg, és nem látom a módját annak, hogy ezt az arányt számottevően növelni lehessen. Az ifjú kollégák mai fő feladata véleményem szerint inkább az, hogy megtalálják, mely tevékenységekkel pótolható az a folyamatos mentális és érzelmi tréning, amelyet a rendszeres szórakozási célú szépirodalom-olvasás nyújtott a gyermekek, fiatalok számára. S persze annak a módszertana is kidolgozandó, hogy szórakozási célú könyvolvasás nélkül miként sajátíttatható el a biztos szövegértő olvasás készsége a tanulóknak azzal a közel 25%-ával is, amely ma lényegében funkcionális analfabétaként hagyja el az általános iskolát. Évente legalább 20 ezer főről van szó, akik a biztos olvasási készség hiányában továbbképezhetetlenek, s a tudásalapú 21. századi társadalomban csak a megalázó eltartotti státus várja őket.

Azért szögezzem le gyorsan, hogy a közoktatásból kikerülő funkcionális analfabéták aránya negyven éve sem volt sokkal kisebb, mint ma. A különbség annyi, hogy akkor a szövegértő olvasás képességének híján levő 15-20% számára a hetvenes-nyolcvanas években akadt még hely a társadalmi munkamegosztásban, mára viszont lényegében elfogytak az ilyen munkakörök. Tehát nem kizárólag a közoktatás eredményességének a romlásáról van szó, hanem egyszersmind a társadalomnak a közoktatással szemben támasztott igényeinek a növekedéséről is.

Visszatérve a tanácsadásra: tanácsot a fentebb elmondottakon kívül azért sem tudok adni, mert az én hajdani tapasztalataim fölött óhatatlanul eljárt az idő. Drukkolok azonban ifjú tanképzős kollégáimnak és persze a tanítóknak, hogy megtalálják a módját, miként lehet a mai körülmények között (a rendszeres szórakozási célú könyvolvasás hiányában) is minden tanulót stabil olvasási készség birtokába juttatni. Ez nagyon fontos lenne – mert jelenleg úgy látszik, hogy belátható időn belül még az írott (persze nem okvetlenül papírra írott) szöveg marad az ismeretátadás alapvető (egyes tárgykörökben pedig szinte kizárólagos) eszköze.