Nem pedagógus családból származom. Csolnokon a közeli bánya adta sokak megélhetését, így a testvéreim is mindannyian ott dolgoztak. Mivel számomra szemüveget írt elő az orvos, végül is ez tette lehetővé, hogy a családtagjaimtól eltérő életutat járjak be.
1954-ben kerültem be a Táncsics Mihály Gyakorló Tanítóképzőbe, amely néven akkor az intézmény működött. Akkoriban csak fiúk tanultak itt. 1958-ban érettségiztem, majd a következő évben sikeres tanítói vizsgát tettem.

Milyen volt az oktatás a tanítóképzőben abban az időben?

Minden reggel 6 órakor szólalt meg az ébresztő. Hatalmas termekben aludtunk a második emeleten – 24 fő egy hálóteremben! –, és természetesen ilyenkor nagy volt a tülekedés a mosdóban, iparkodnunk kellett a készülődéssel. A tanítás 8-tól fél 2-ig tartott, ebéd után pedig kimehettünk a városba, de 16 óráig vissza kellett érni a kollégiumba. Este 7-kor volt vacsora, addig a szilencium időben tanulhattunk, pihenhettünk vagy hangszeren gyakoroltunk; én zongorán tanultam zenét, más hegedült. Este fél 10-kor volt villanyoltás. Hazamenni nem lehetett minden hétvégén, csak egy hónapban egyszer. Az itt töltött hétvégék során sokszor elmentünk túrázni. Dr. Jablonkay Pál tanár úr ezekre az alkalmakra is feladatokkal látott el bennünket: például, bizonyos növényeket kellett begyűjtenünk és aztán az intézmény kertjében gondozni, amire év végén osztályzatot kaptunk. Minden tanulóra jutott egy kb. 2-3 négyzetméternyi kis parcella, nagyjából másfél méteres oldalakkal, ahol gazdálkodhattunk. Később az itt szerzett tudományunkat is hasznunkra fordíthattuk a gyakorlati oktatás során, például amikor a gyerekeknek kellett növénytani ismereteket átadni. Összességében nagyon precíz felkészítést kaptak itt azok, akik eljutottak odáig, hogy megszerezték az érettégit. Igaz, hogy sok volt a követelmény, és nagyon szigorú volt az akkori igazgató, Dr. Árpássy Gyula, ahogy Szíjj Zoltán is, aki 1955-ben került a Táncsics Mihály Gyakorló Tanítóképzőbe, és testnevelés módszertant, tornát, anatómiát és testnevelés-elméletet tanított a tanító növendékeknek. Az élet azt mutatta meg később, hogy e itt kapott alapok nagyon hasznosak voltak a későbbi tanítási gyakorlat során, de ezek elvek az életben is segítettek helyt állni, bárhogyan is alakultak a dolgok. A keménységük ellenére szerettük őket, mert tisztességet, becsületet is tanultunk tőlük.

Miben nyilvánult meg a szigorúságuk?

Egy nagyon jó példa Szíjj Zoltán következetességére, hogy még az igazgató úrnak is ellent mert mondani, amikor nem engedte, hogy utcai cipővel a tornaterem parkettájára lépjen. Ő el is fogadta az érveit, és inkább az ajtóból nézte végig a teljes testnevelés órát.

Hogyan zajlott a gyakorlati oktatás?

Akkoriban a gyakorlóiskola az első emeleten részén működött, két párhuzamos osztályban, de voltak összevont osztályok is, ahol az 1. és 3. valamint a 2. és 4. évfolyam együtt tanult. Azért alakították ki ezeket, hogy a tanítók az ilyen megoldásokhoz is gyakorlatot szerezzenek, mivel akkor még sok kisebb vidéki településen így működtek az iskolák – ez a hetvenes évekig sok helyen így volt. Én magam is sok éven át összevont tanulócsoportot tanítottam. Megesett, hogy 44 fő volt a létszám. Ez nagy felkészültséget és koncentrációt is igényelt, mert a különböző korú gyerekekre másképp kell odafigyelni, és az is magasabb nehézségi szint, hogy olykor 17-18 tantárgyat kellett tanítani folyamatosan. Ráadásul sokszor váratlanul szakfelügyelők toppantak be. De ilyen az élet: úgy alakult, hogy később én magam is megtapasztalhattam a másik oldalt is; akár iskolaigazgatóként, akár szakfelügyelőként. 1980-tól nyugdíjazásomig voltam szakfelügyelő, de néhány éven át még óraadó tanárként fizikát oktattam az esztergomi Vitéz János Tanítóképző gyakorlóiskolájában.

Ön mennyire volt szigorú szakfelügyelőként?

Én igyekeztem nem túl szigorúnak lenni, mert sose az volt a célom, hogy valakit elmarasztaljak. Ha mégis szükség volt rá, akkor a lehető legemberségesebb próbáltam lenni. Találkoztam olyan tanítóval, aki lustaságból nagyon sokat késlekedett a dolgozatok javításával, vele úgy beszélgettem el, hogy abból ne csak a szégyent érezze, hanem inkább igyekezzen mielőbb pótolni a hiányosságát.

Egy pedagógus számára mindig fontos az önfejlesztés, a megújulás. Ez hogyan nyilvánult meg az Ön esetében?

1965-ben a Pécsi Tanárképző Főiskolát is elvégeztem, hogy ne csak alsósokat, hanem felső tagozatos gyerekeket is taníthassak, ami szükséges is volt az összevont osztályok miatt. Matematika-fizika szakon diplomáztam. Később részt vettem egy nagy vállalkozásban is: 1992-től Komárom megyében, majd országos szinten zajlott az általunk szervezett Öveges József nevét viselő fizika verseny általános iskolás gyerekek számára, akik az ország minden részéből postán küldhették be a megfejtéseiket, majd a feladatokat a megoldásokkal együtt kis füzetek formájában elkészítettük, és a következő évi megmérettetésre ezek segítségével tudtak gyakorolni. 1999-ben lettem nyugdíjas, de még ezt követően is évekig részt vettem ebben a munkában, mert a szívügyemnek éreztem, és sok örömem telt benne.

Tud-e az egykori osztálytársairól, hogyan alakult a sorsuk? Hiszen éppen olyan időszakban jártak iskolába, amikor sok fiatal ment külföldre (disszidált) vagy a harcokban vettek részt 1956-ban. Ez mennyire éreztette hatását az Önök tanulmányaira?

Nem túl nagy mértékben, de azért ilyen okból is kimaradt néhány diák az iskolából. A mi osztályunkban 24 hallgató kezdte a tanítóképzőt, ebből jóval kevesebben végeztek. A végzett tanítók közül azonban többen sokra vitték az életben, amit a nagyszerű tanárgárda többek között Peskó Zoltán orgonaművész is tanított itt, vagy Dr. Göndőcs László országos hírű matematikus). Itt tanult például maga Szíjj Zoltán, aki később oktatott is minket, emellett sok érdeme van a testnevelés tanítás módszertanát illetően. Neves edző, a Magyar Országos Torna Szövetség elnökségi tagja és nemzetközi versenybíró is volt. Egy jól ismert név az intézményben végzettek közül Csányi Rajmund, aki válogatott tornászként, olimpikonként ért el kiváló eredményeket, vagy Kovács Jenőt is érdemes megemlíteni, aki a röplabda válogatott edzője volt. De hogy ne csak a testmozgás területére gondoljunk, egy osztályban végeztünk Dr. Bábosik Istvánnal, aki a magyar lélektan és pedagógia területének egyik ismert szakembereként az ELTE tanára lett, s több könyvet írt a neveléselmélet és a pedagógia területén. Rajtuk kívül még sokan futottak be szép és értékes pályát a pedagógia területén, igazolva a fenti idézett mottót: „áldozat nélkül semmi értékes dolog nem születik”.
 

Az interjút lejegyezte: Tihanyi-Konda Szilvia