Hagyományteremtő céllal szeretnénk útnak indítani egy sorozatot volt hallgatóink visszaemlékezései alapján. Elsőként Szarvas Márta mesél nekünk a képzős éveiről, és a „Poszáta raj” naplójáról, amely érdekes történetekkel, a hozzájuk kapcsolódó fotókkal és sok egykori dokumentum megőrzésével segít felidézni az akkori felsőoktatásban résztvevő ifjúság életét.

Hogyan kezdődött pedagógusi életútja?

1970-től voltam a főiskola hallgatója. 1973 óta folyamatosan foglalkozom a gyerekekkel. 2003-ig a Deák Téri Általános Iskolában tanítottam alsós és felsős gyerekeket.  Közben Egerben elvégeztem a technika tanári, és az ELTE-n a pedagógia szakot. Ezt követően a Pető Intézetben dolgoztam 12 évig. A Neveléstudományi tanszék oktatójaként a konduktor hallgatókat tanítottam tanítani.

Mindkét munkahelyemen sokat „tanultam” a gyerekektől, a szülőktől és a kollegáktól.  A legmeghatározóbb az volt, amikor egy osztálynak nyolc éven át voltam az osztályfőnöke. Ezek a „gyerekek” ma már felnőttek, gyerekeik vannak, de még ma is kapcsolatban vagyok velük. Az együtt töltött nyolc év alatt megtanultam/megtapasztaltam, hogy „miből lesz a cserebogár?”. Közösen a gyerekekkel és a szülőkkel együtt jártunk be minden utat, míg a kis elsősöktől eljutottunk a nagy kamaszokig. Így, minden korosztály kisebb-nagyobb gondját, örömét közösen éltük át. Mai napig kapcsolatban vagyok a tanítványaimmal. Ha pici kis problémájuk is van a saját gyermekeikkel kapcsolatban, segítséget kérnek. Gyakran hallom tőlük: „Te mit csináltál velünk? Kérlek, adj ötleteket, hogy a gyerekem is jól érezze magát az iskolában, szeressen és tudjon is ismereteket szerezni, tanulni, társakkal együtt dolgozni.” Jelenleg Gödön a Játszoda Egyesület keretein belül foglalkozom a 4-13 éves gyerekekkel a fejlesztő komplex foglalkozásaimon.

Hogyan zajlott a tanítóképzősök élete a 70-es évek elején?

Fontos volt a közösségi élet, amit a KISZ mozgalom is táplált. Nem az ideológia követése volt a fontos, inkább a csapatszellem, és az együtt végzett dolgok, az egymásra figyelés. Ekkoriban a tanítóképző épületének harmadik emeletén volt a kollégium, ahol jobbára a vidékről jött gólyák laktak. A kollegistákon kívül a hallgatók közül gyakran mi is bejártunk a koleszba, mert ott volt zongora, amelyen gyakorolhattunk. Akkoriban a tanító szakon csak ezt a hangszert választhattuk, az óvodapedagógusok pedig furulyát. A hangszeres tanulás kötelező volt, így akinek nem volt más lehetősége, csak ott tudott gyakorolni. A hároméves képzésen az évfolyamokat hármas csoportra bontották fel. A „Poszáta raj” 20 fős leánycsapata 1970-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait a Budapesti Tanítóképző Intézetben.

Miért választották ezt az elnevezést?

Hernádi Sándor tanár úr beszédművelés órái „ihlették” a nevünket. A poszáta madárról szóló leírást szeptember végén a legszebb és legérthetőbb kiejtéssel már fejből kellett tudnunk elmondani. Akkor döntöttük el, hogy rajunkat így nevezzük el, amikor a csoportunkban már mindenki ezzel ébredt éjszakai álmából felriadva. Ma már azt mondom, hogy a sok gyötrődésnek végül megvolt az eredménye, mert a Tanár úr olyan megalapozott anyanyelvi tudást adott át nekünk, amelynek a későbbi pályafutásunk során folyamatosan hasznát vettük. Soha nem felejtjük el az emlékezetes tollbamondásokat is, amelyeket minden óra elején íratott, és szinte képtelenség volt hibák nélkül megírni… A Tanár úr következetes szigorától az első tanév elején sokan megszeppentek. Későbbi tanítói munkánkhoz is példát adott azzal, hogy saját magát sem kímélve akár külön is gyakorolt velünk, ha valakinél szükség volt például egy-egy beszédhiba korrigálására.

A Poszáta raj naplójában sok szó esik kirándulásokról, kulturális és közösségi programokról. Honnan érkezett az indíttatás az ismerkedési estekre?

Akkoriban általában a KISZ keretein belül szerveztek mindent. Mivel hozzánk általában csak lányok jártak, kerestük azokat a főiskolákat, egyetemeket, ahol viszont főleg fiúk tanultak. Így szerveztük a közös programokat, többek közt a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolával közös gólyabált. Nőnap alkalmából például a Zalka Máté Katonai Főiskola hallgatóival találkoztunk. Ettől eleinte néhányan kicsit húzódoztunk, de végül nagyon jól sikerült az este, amit később meg is ismételtünk, sőt közös kirándulásokon is részt vettünk a fiúkkal. A honvédelemmel kapcsolatos ismereteinket lövész gyakorlatokon is bővíthettük. Szíjj Zoltán tanár úr felügyeletére bízva látogattunk el a hűvösvölgyi lőpályára, ahol gyorsan kiderült: a lövészethez képest sokkal jobb esélyünk van a hazát szolgálni a kisgyermekek nevelésével…

Milyen életre szóló hasznos tudással gazdagodhattak a hallgatók, hogyan tudták tanítóként a gyakorlatban is kipróbálni a megszerzett ismereteiket?

A tanulmányaink alatt az elméleti ismeretek mellett nagyon sok jó példát, ötletet, gyakorlatot tapasztaltunk, láttunk az oktatóinktól. A mai könyvtár helyén működött akkoriban a gyakorlóiskola, ahol elsőtől negyedik osztályig két párhuzamos osztályban tanultak a gyerekek. Ott tarthattuk meg a záró tanításokat is.

Az igazi megmérettetés természetesen akkor kezdődött, amikor az első munkahelyünkön dolgozni kezdtünk. Én 23 évig a Deák Téri Általános Iskolában tanítottam, ami nagyon jó „inkubátora” volt az újításoknak: innen indult például a klubos napközi, az erdei iskolai oktatás módszere, ami ma már nagyon ismert, de akkor szinte bolondnak néztek bennünket. Pedig mennyivel élményszerűbb és tanulságosabb egy hangyát vagy szarvasbogarat, a növényeket… a maguk életterületén megfigyelni, mint csak könyvben fényképen látni, olvasni róla!

Pedagógiai pályafutásom során, és különösen a Pető Intézetben végzett munkámban, majd későbbi fejlesztő különóráimon is nagy hasznát vettem a Tanítóképzőben elsajátított módszertani ismereteimnek. Mindezeket jól tudtam alkalmazni a mindennapi életben és az oktatásban is. Az elmélet és a gyakorlat összekötése fontos. A meglévő tudás folyamatos frissítése, a rutin a biztos módszertani tudással együtt működik igazán jól. Régebben is akadtak olyan gyerekek, akik valamilyen területen elmaradtak, mások voltak a képességei, lehetőségei, mint a többieké. Kezdő éveimben ezek a problémák szintén jelentkeztek, s akkor egy-egy osztályban gyakran harminc fölött volt a létszám. A nyolcvanas évekig délutános tanítás és szombati munkanap is volt. Most kicsit több ilyen eset van, de ilyenkor nagyon sokat segíthet a differenciálás, és természetesen annak a felismerése, hogy a sokféle eltérő képességű és különböző személyiségű gyereknél egyénenként milyen módszer lehet a legcélravezetőbb.

Összefoglalásul azt mondanám, hogy figyeljünk a tanítványainkra. Az ismeretek elsajátítását segítsük differenciálással, a kor szellemének megfelelő, a gyakorlatban tapasztalt is élménnyel. Az így szerzett ismereteket tudják majd a felnőtt életükben is alkalmazni. 

Ennyi eltelt év után is elmondhatom, hogy a sok kellemes és kevésbé kellemes élmény mellett visszaemlékezve mindenre, szerettünk a képzőbe járni.

Az interjút lejegyezte: Tihanyi-Konda Szilvia