A szemiotika (jeltan, jeltudomány) kétezer éves előzményekkel rendelkező tudomány, amely csak a 20. század közepén a strukturalizmus áramában vált világszerte elismert tudománnyá.

Az intenzív szemiotikai érdeklődés (kutatások, konferenciák, publikációk) az 1960-as évektől indultak meg és az 1990-es évekig tartottak. A szemiotika ebben az időszakban divatos tudomány volt. Az 1990-es évektől fokozatosan visszaszorult, de tudományos területe, érdeklődése, módszerei napjainkig fennállnak – különösen egyes kutatók egyéni működésében. Ebből következően intézményrendszere nem épült ki.

Különösen a filozófiával és a nyelvtudománnyal van szoros kapcsolata, de mint módszert az irodalomtudomány, a művészetelmélet, a folklorisztika-néprajztudomány, valamint sok természettudomány (biológia, genetika stb.) felhasználja, alkalmazza.

A 20. századi ember mindennapjaiba bevonult a szemiotikai kultúra: hiszen jelek között él, egyre több jelet kell megfejtenie, elraktároznia, alkalmaznia, sőt magának is kell egyéni, sőt társadalmi méretben is felhasználható jeleket alkotnia. A szemiotikát manapság interdiszciplináris tudományterületnek tartják, amelyet – a matematikához hasonlóan – módszerként mind a természet-, mind pedig a társadalomtudományok felhasználhatnak.

A szónoklattan, ékesszólástan vagy retorika (görögül rhétoriké, latinul ars oratoria) a szónoklat tudománya, eredetileg díszes külsőségek között előadott beszédeket, ékes stílusú, nyilvános megszólalásokat jelentett. Később a nem szépirodalmi műfajok elméletét jelentette (prózai írásművek elmélete). Iskolai tantárgy volt a beszéd- és értelemgyakorlat mellett. Ma a rendszeres gondolkodás és önkifejezés eszköze, a kulturált érvelés, vitatkozás tudománya. Tárgya minden nyilvános, közéleti megszólalás, minden közéleti kommunikációs helyzet, és szereplője minden nyilvánosan megszólaló ember. Társtudománya a szövegtannak, amely a sikeres közlés, a meggyőző beszéd szempontjai alapján tekinti át a szöveg (beszéd) létrehozását. A klasszikus retorikai elmélet meghatározta a retorika alapelveit, szabályait, eszközeit, amelyek alkalmazhatók a mindennapi kommunikációs folyamatokban is, kiegészülve a modern nyelvészeti, kommunikációelméleti, szociálpszichológiai stb. ismeretekkel.

A nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománynak az az ága, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével, a nyelv egészséges fejlődését igyekszik segíteni. Célja és tartalma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye; legidőszerűbb feladatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg. (Grétsy László)